Utólagos falszigetelés - Második rész

Szemléltető példa, és a falazat sótartalmának vizsgálata az utólagos falszigetelés esetén

Vegyünk egy szemléltető példát.

A budapesti belvárosi házak többnyire 4-5 emeletesek, amelyeknek a külső fala a pincében 90-120 cm vastag, a középső főfal általában 120-150 cm.

Számítsuk, ki, mennyi víz van mondjuk a külső pincefalban, ha a víztartalom egy megadott tömegszázalékát vesszük alapul. Tegyük fel, hogy a fal 120 cm vastag. Ebben az esetben az 1 m² falfelülethez tartozó falazat száraz tömege mintegy 2000 kg.

Ha a falazat nedvességtartalma 8 m/m%, akkor az ilyen mértékű nedvesedés esetén a pincefal minden négyzetméterének oldalfelülete mögött 300 kg víz van, hiszen 0,08 * 2000 = 160; ez megfelel 160 liternek, hiszen a víz sűrűsége megközelítőleg 1 g/cm³.

Az ember nem is gondolná, mekkora mennyiségű víz lehet egy nedves falban, de a fenti számításból egyértelműen megmutatkozik, hogy a szimpla utólagos vízszigetelés nem jelent valódi megoldást, tehát nagyon meg kell gondolnunk, hogy pénzünket mire fordítjuk.

Gondoljuk meg ugyanis, hogy amennyiben tökéletesen sikerül is az utólagos vízszigetelés, vagyis a vízutánpótlás lehetőségét véglegesen megszüntettük, még mindig 160 liter víz marad minden négyzetméter falfelület mögött. Erre – nagyon helytelenül – azzal szoktak visszavágni, hogy az utólagos vízszigetelés elkészültével le kell verni a vakolatot a falazatról, és pár hétig szellőztetni, szárítani azt, és ha ennek a felületnek száraz a tapintása, akkor fel lehet hordani a hagyományos vakolatot. Ez azonban így nem igaz, mert nem garantálja, hogy a száraz tapintású falfelület mögött az egész fal kiszáradt – ugyanis rengeteg víz maradhat így is a falban.

Mármost, próbáljuk legalább hozzávetőlegesen kiszámítani, hogy mennyi idő alatt tud az 1 m² falfelülethez tartozó 160 liter víz elpárologni.

Ezt mérésekre alapozhatjuk, amelyek szerint  ha a száradási körülmények optimálisak, a falfelület 1 m²-én naponta 0,5 liter víz képes elpárologni. Következésképpen a 160 liternyi nedvesség 160/0,5=320 nap alatt képes a falból eltávozni, és mindezt akkor, ha a száradás feltételei optimálisak.

Éghajlatunkon azonban nem mindig kedvezőek a párolgás feltételei. Az őszi-téli időszakban, amikor sok az eső, a hőmérséklet alacsony, és fagy is, a párolgás lelassul, sőt le is áll. Mindezt alapul véve ki lehet mondani, hogy az adott felületű falazat kiszáradásához több mint 1 év szükséges, amely időszak akár másfél év is lehet.

Ilyen esetekben az a célravezető, ha előtétfalat húzunk, vagy pórusos vakolatot hordunk fel a falra, és így biztosítjuk, hogy a falazatban lévő nedvesség lassan-lassan kiszáradjon.

A párolgás, száradás mértéke azonban nemcsak a fal nedvességtartalmától függ, hanem nagy mértékben attól is, hogy a falban milyen sók halmozódtak fel, milyen koncentrációban.

A falazat sótartalmának vizsgálata

A vizsgálat elengedhetetlen, mert az oldott sók hidratációja, kristályosodása a falszerkezet roncsolódását okozhatja (a kristályosodási nyomás akár 100 N/mm² is lehet!). Ugyanakkor kémiai korróziót is megindíthat (pl. vasbeton szerkezeteknél). Ha a falazat sótartalma magas, ez az utólagos vízszigetelés dacára is lehetővé teheti a nedvesedést és a sókárokat, és nagyban csökkentheti az alkalmazott utólagos vízszigetelés hatékonyságát.

A laboratóriumi mérésnek a három legjellemzőbb vízoldékony só koncentrációját kell meghatároznia, méghozzá tömegszázalékban. Ezek a sók a nitrátok, a kloridok és a szulfátok.

Ebben az esetben nincs mód arra, hogy a sótartalmat a helyszínen mérjük meg. Ha mégis ezzel próbálkoznánk, az eredmények pontatlanok lesznek. Következésképpen a mintát hermetikusan zárt tartályban olyan laboratóriumba kell vinni, amely pontosan meg tudja határozni a sótartalmat. Az említett sók mellett az oldható karbonátok tartoznak még a legfontosabb épületkárosító sók körébe. A dolog attól lesz egy kicsit kacifántos, hogy a szulfátok és a kloridok majdhogynem valamennyi építőanyagban  előfordulnak, ha nem is nagy koncentrációban.

A mintavételeket a a falazat különböző mélységű pontjaiból kell venni ahhoz, hogy a sókoncentrációról pontos eredményt kapjunk. Egyrészt a felülethez közelebb eső, nagyobb sótartalmú részéből, valamint a sószennyződéstől mentes, eredeti állapotú részéből is vegyünk mintát, és a két minta sótartalmának különbségéből lehet megállapítani a sófelhalmozódás mértékét.

A falazat sószennyezettségét a következő konvenció szerint jellemezzük:

• < 0,5 m/m%: alacsony
• 0,5–1,5 m/m%: közepes
• 1,5–4,0 m/m%: magas
• > 4,0 m/m%: igen magas

Azt, hogy az utólagos vízszigetelés melyik módszerét vesszük igénybe, a falazat nedvesség- és sótartalmának együttes mennyiségét figyelembe véve kell eldönteni.

Ha a sótartalom nagyobb 1,5 m/m%-nál, valamint a nedvességtartalom meghaladja a 6 m/m%-ot, a felújítás során az utólagos vízszigetelés előfeltételeként a falazatot sótalanítani is kell.

A falazóanyagok kémhatását figyelembe kell venni az utólagos nedvességvédelem és az utólagos vízszigetelés megtervezésekor. A legtöbb építőanyag kémhatása lúgos (pH 7–12), de léteznek olyan falak is, amelyek enyhén savas kémhatásúak (pH 5–7). A falszárítás ún. aktív elektrokinetikus módszerei csak semleges vagy lúgos kémhatású tartományban alkalmazhatók.

Az állapotfelmérésnek a következő információk megszerzéséből kell állnia

• az épület geometriai adata
•  az épület kora
• az épület szerkezetei, azok beazonosítása a térben
• a talajvízviszonyok
• a szerkezetek nedvességtartalma
• a szerkezetek sótartalma
• a szomszédos épületek hatásai